Kegyeleti szoba – méltóság a búcsúzásban is


Kegyeleti szoba – méltóság a búcsúzásban is
(Szerző:  Csikós Dóra 2016. április 15.)

A hospice szemléletű gondozás egyik keveset emlegetett összetevője a kegyeleti szoba. Az intézményi ápolásban ez egy olyan külön helységet jelent, ahova a halál bekövetkezte és a holttest lemosdatása után, de még elszállítása előtt helyezik az elhunytat, így téve lehetővé az itt maradt családtagok, az ápolásban részt vevők számára az intim búcsú lehetőségét. A Hospice Házban a kegyeleti szoba egy puritán berendezésű helység, a méltóságot, az emberi vég emberiességét emeli ki hangulatában, ahol az elhunyt lemosdatva, szép takaróval leterítve fekszik, feje és esetleg karja látható, a sarokban mécsesek égnek vagy várják, hogy a búcsúzó meggyújtsa őket.

Az önkéntes képzésen tanultunk a kegyeleti szoba funkciójáról, arról a szokásról, hogy az elhunyttal lehetőleg mindig maradjon valaki itt is, amíg a család vagy a szállítók megérkeznek. A ház körbejárásakor meg is néztük, szoktuk a hangulatát, aztán később a szolgálat során már ki-ki a maga módján használta, hogy elköszönjön a betegtől, hogy támogatásként jelen legyen a bátortalanabb családtagokkal, hogy jókívánságaival, imájával segítse útján az elhunytat. A szoba ajtaja mellett kívül egy mécses ég, ha éppen fekszik valaki a kegyeleti szobában. Szokásommá vált a szolgálatra érkezve rálesni a mécsesre, és ha égett, átöltözés után oda vezetett első utam. Meglepően nyugodt, békés arccal fekszenek az elhunytak itt, az ember gondolatait, háborgó érzelmeit megszelíditi ez a helyzet, a jelenlét, az emlékek felidézése, egy mécses meggyújtása és a búcsúzás.

Nemrég egy olyan betegtől vettünk itt búcsút, akit sokan és régóta ismertek a házban. Kedvessége, őszinte szeretete és nyitottsága miatt sok szívbe lopta be magát, halála ráadásul még a hospice keretein belül is váratlanul következett be. Az irodal dolgozók, az éppen szolgáltaban lévő önkéntesek, ápolók és a család gyűlt össze az elhunyt körül, pár perc néma tiszteletadás után az igazgatónő mondott néhány személyes búcsúszót, majd ki-ki a maga tempójában köszönt el a szeretett betegtől.

Az jutott eszembe, hogy a hűvös temetői ravatalozókban történő tömeges búcsúhoz képest mennyivel meghittebb, az elköszönést, elengedést a középpontba állító rögtönzött búcsúszertartás volt ez. Talán a halál közelsége, a halálhír és a búcsúzás időbeli közelsége elősegíti, hogy valóban az embertől búcsúzzunk és ne egy holttesttől, másrészt ezt a szertartást nem előzte meg a temetésre készülődés napjainak szorongása, a halál megfoghatatlanságának újbóli átélése.

Szép volt, méltóságteljes volt. Kedves betegünk nyugodj békében.