Szép halál


Szép halál – egy történet a XIX. századból
(Szerző: Mészáros Balázs, történész 2014. november 5.)

Az, ahogy a halálról gondolkodunk, és ahogy a haldoklóhoz viszonyulunk, ugyanúgy történelmi koronként változik, mint az ideális otthonról vallott elképzeléseink, táplálkozási szokásaink vagy a szexualitáshoz fűződő viszonyunk. A 19. században a szexualitás tabunak számított, ma nyíltan beszélünk róla, miközben a halálról a mai ember nemhogy beszélni, de gondolkodni se nagyon szeret. 

A halál tabusítása történelmi léptékkel nézve viszonylag új jelenség. A 20. század elejéig, de talán még valamivel később is a halál természetes dolognak számított és nem titkolózás és suttogás vette körül, hanem minden szempontból közösségi eseménynek számított.

A 19. században az emberek többsége még betegágyán halt meg saját otthonában családja és barátai körében. Számtalan visszaemlékezés tanúskodik róla, hogy a szülők haldoklásának hírére a családtagok hazasiettek a szülői házba. Mindez persze csak úgy volt lehetséges, hogy az emberek tudták, érezték, mikor fognak meghalni. Ebben a korszakban az orvostudomány még nem rendelkezett azokkal az ismeretekkel és eszközökkel, amelyek segítségével a halált késleltetni tudták, s bizonyos kor felett, illetve bizonyos betegségek esetén az ember – és családja is – érezte, tudta, hogy meg fog halni és belenyugvással készült a pillanatra.

A halálra való felkészülésnek egyaránt voltak vallási és profán elemei, a szentáldozás, az úrvacsora vagy egy közös imádság éppúgy hozzátartozott, mint a végakarat szóbeli vagy írásbeli közlése. Liedemann Rosa, aki a reformkori Pest egyik leggazdagabb kereskedőjének felesége volt visszaemlékezéseiben így idézi fel apósa halálának körülményeit: „Az én jó apósom, aki a felesége halálakor összeszedte magát, nagyon megbetegedett. Mielőtt meghalt katonafiai szabadságolták magukat és eljöttek a betegágyához. Nagyon örült, hogy még egyszer együtt láthatta a fiait és azt kérte, hogy régi szokás szerint valamennyien együtt vegyünk részt az úrvacsorán. Nagyon ünnepélyes volt és mélyen megérintett. Néhány nappal később, amikor a fiúk szabadsága véget ért, még egyszer összejöttünk a beteg ágyánál Azt kívánta, hogy a férjem mindenki előtt olvassa fel végakaratát, amelyet most privatim a család elé tár. Néma csendben hallgatta mindenki a végakaratot. Néhány nappal később elbúcsúzott a hű apa egészen szelíden. Franz sógorommal ültünk az ágyon a csendesen pihenő beteg mellett. „Ah,” mondtam halkan a sógoromnak, „akkor most megvalósítod régóta megfogalmazott vágyad, hogy az üzleted közelébe költözhess?” „Óh, nem,” mondta ő „össze kell tartanunk, együtt kell maradnunk (értsd: nem költözik el a szülői házból).” – leírhatatlanul jól esett, amit mondott és így is történt. 1834. november 6-án volt a jó apa halálának napja.”

A visszaemlékezésből nem csak az derül ki, hogy a beteget nem külön-külön látogatják a rokonok, hanem mindenki együtt, egyszerre van jelen. Ennél is hangsúlyosabb, hogy minden a haldokló apa kívánságai szerint történik, pár nappal a halála előtt ő kezdeményez és irányít. Philippe Ariès francia történész hívta fel a figyelmet magyarul is olvasható a Halállal szembeni attitűdök című tanulmányában, hogy a 19. századig ezt a magatartást várták el a haldoklótól. Ahogy arról a fenti visszaemlékezésben az apa viselkedése is tanúskodik, a halálra készülő beteg nem passzív szereplője, elszenvedője, hanem központi alakja, aktív formálója volt az eseménynek.

Érdemes belegondolni, hogy mára mindez mennyire megváltozott. És nem csupán azért, mert ma már nagyon keveseknek adatik meg, hogy saját otthonukban haljanak meg. Manapság, ha egy idős ember arról beszél, hogy otthon szeretne meghalni, leginkább a testi szenvedésektől mentes, „csendes elalvásban” reménykedik, abban, hogy a halál mintegy észrevétlen, álmában éri majd. Erre mondjuk: „Szép halála volt.” De ez a halál már teljesen nélkülözi azt a bátor szembenézést és tudatosságot, amellyel a 19. századi ember búcsúzott az életétől és szeretteitől, és amelyről annak idején úgy tartották: „Szép halál.”