A temetés és a sír szerepe a gyászban


A temetés és a sír szerepe a gyászban  

(Szerző:  Ocsovszky Zsófia 2018. október 29.)

 „Valaki itt volt és itt volt, / aztán egyszer csak eltűnt, / és most makacsul nincs.” 
(Wislawa Szymborszka)

Közeleg a halottak napja. Ilyenkor egyre többet gondolunk elvesztett szeretteinkre, rendbe tesszük a sírokat, hogy Mindenszentekkor tisztán fogadhassa az emlékezőket. 

A temetkezés módja, rituáléi sokat elárulnak egy társadalom, csoport halálképéről, hitéről is. A temetés funkciója a kezdetektől fogva kettős: egyrészt az élő közösségből eltávolítani a halottat, másrészt, a hitrendszernek megfelelően további „életet” biztosítani. A temetők, temetkezési szokások az elődökhöz, ősökhöz való viszonyról is árulkodik, ez pedig a csoport, a társadalom identitásának alapja. 

De a kultúrtörténeti és hitrendszeri háttéren túl nagyon fontos szerepet tölt be a gyászmunkában halottunk nyughelye. Közeli szerettünk elvesztése megrázó élmény mindannyiunk számára. A halál elfogadását a régebbi korokban rítusok, szokások tették könnyebbé, a rutinszerűen végzett feladatok, gyászidőszakok keretet biztosítottak, és a gyászoló viselkedésére nézve is útmutatást, kapaszkodót nyújtottak. A városiasodás, az orvostudomány fejlődése azonban egyre ritkította, majd a legtöbbet végleg kikoptatta mindennapjainkból. Ezzel nehezebbé vált a gyászmunka is.  Míg korábban főként „háztól temettek”, addig ma többen halnak meg kórházban, mint otthon. A haldoklás folyamata, a halott látványa ma már idegen és ijesztő, a halálról beszélni tabu. Míg korábban az ember már fiatalon kijelölte, melyik ruhájában temessék, addig ma nagyon sokszor „felkészületlenül” ér minket a halál, szerettünk elvesztése. Az első sokk, bénultság időszakának túlélésében a gyakorlati teendőkre irányítjuk figyelmünket. A temetés előkészítése, az ügyintézés, a rengeteg tennivaló eltávolítanak a történésektől, és ez a „robotpilóta” üzemmód megengedi a gyászolónak, hogy elterelje figyelmét, időt nyerjen. Ennek tehát lelki szempontból gyakorlati „haszna” is van, természetes védőfunkcióként szolgál a gyászmunka során. 

A temetés egyfelől tiszteletadás a halottnak, hitrendszer függvényében a halott lelkének „felajánlása”, és egyben, a gyászoló számára a legfontosabb: búcsút venni szerettünktől. A temetés után válik véglegesen visszavonhatatlanná a veszteség, ennek jelképe a sírba tétel. A gyászolás rituális első szakasza ezzel zárul, és utat nyit a veszteség feldolgozásához. Az elengedés, szerettünk halálának elfogadása hosszú folyamat, a megszűnő szokások, hagyományok helyett ma már saját magunknak kell kialakítanunk az emlékezés formáit. 

A temetés után sok gyászoló életének az egyik legfontosabb helyszínévé a temető válik. Ott még szimbolikusan találkozhat azzal, aki nemrég mindennapjai valósága volt, beszélgethet vele, gondoskodhat róla. Utóbbi a sír szépítgetésének, takarításának, gondozásának aktusában nyilvánul meg. A sírnál a mindennapi életben korábban megszokott közös, hétköznapi cselekvések minden látogatás alkalmával történő ismétlése (pl. cigaretta elszívása „együtt”, kávézás, „beszélgetés”, napi ügyek elmesélése, stb.) a halott megidézését szolgálják, a hiány enyhítésének eszközei. Új, már az ittmaradtak igényei szerinti formái (üzenet, gyermekek esetében kis rajzok készítése, elhelyezése pl.) pedig az emlékezést, az elvesztett személy mindennapjainkban tartását segítik, így a gyászmunka fontos részei. A gyász enyhülésével ritkulnak a temetői látogatások, szép lassan más, a hétköznapok taposómalmába jobban beilleszthető emlékezési formáknak, rítusoknak helyet adva. 

A közelgő Mindenszentek napja az egyéni mellett egyben a közösségi emlékezés eseménye is. Gyertyát gyújtunk a síroknál és otthon. Ezek a lángok ilyenkor mindenkiért égnek, emlékeztetve minket saját életünk múlandóságára is. 

Békés emlékezést kívánunk!