Gyermekek és a halál


Gyermekek és a halál
(Szerző: Mészáros Balázs, történész 2014. augusztus 11.)

Manapság általában tanácstalanok vagyunk, hogyan közöljük gyermekeinkkel szeretteink halálhírét. Óvni, védeni igyekszünk őket a halállal való találkozástól, s inkább elterelő magyarázatokat adunk a közeli hozzátartozók halálára. Úgy tűnik azonban, a régebbi korok emberei nem ismerték ezt a nehézséget. 

Az európai festészet egyik kedvelt kerettémája az ágyban fekvő haldokló alakja. Ezek közé tartozik Pierre-Alexandre Wille (1748-1821) zsánerképe, amely Egy szeretett feleség utolsó pillanatai címet viseli. A festmény középpontjában egy ágyon fekvő nő alakja látható, aki fájdalommal tekint az őt karjában tartó férjére. A jelenetnek további szereplői is vannak, a szülők, akik a bekövetkező tragédiától remegve állnak az ágy mellett, a szolgáló, aki lesütött szemmel talán egy orvosságos poharat tart kezében. A kép jobb alsó sarkában egy kutya figyel és az ágy szélén három gyermek alakja is megjelenik. A legidősebb lány könnyezik, ő a felnőttekhez hasonlóan éli meg a történéseket, a legkisebb azonban semmiről sem véve tudomást éppen dobol, s valószínűleg éppen fokozná a hangerőt, ha a középső leány nem szólna rá, hogy most valószínűleg el kellene hallgatni.

Pierre-Alexandre_Wille_letzte_Momente

Pierre-Alexandre Wille: Egy szeretett feleség utolsó pillanatai

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A mai néző számára talán nem is az a legfurcsább, hogy mindez láthatóan nem egy kórházban, hanem otthon történik, hanem sokkal inkább az, hogy a haldoklás pillanatában a gyermekek is jelen vannak. Kétségtelen tény, hogy a gyermekek ábrázolása, akikre árvaság vár, a tragédia érzelmi fokozását is szolgálhatja, de ez esetben nem (csak) erről van szó. A modern európai ember igyekszik eltitkolni a halált a gyerekek elől. A valóság elmondása helyett szívesebben támaszkodunk mesékre, s a halál helyett inkább elutazásról beszélünk.

Abban az időben, amikor az emberek még többnyire otthon fejezték be életüket, betegségük, utolsó napjaik, óráik a szeretteik és barátaik körében folytak le. Madách Imre unokahúga így idézte fel a költő halálának körülményeit:

„Ekkor Szontágh-val közölte végakaratját, ez feltette s 5 tanú jelenlétében atyád a tanúkkal együtt aláírta. Ezen jelenet képzelheted mily borzasztó volt mindnyájunkra. De atyád szegény, még e nap is sokszor beleszólt a társalgásba, mert mindig ott ültünk, s oly nyugodtan várta végperceit, csak a mindig nagyobb fuldoklás volt nékie kínos.

Kedden igen meg volt változva. […] Eljött Divald [plébános] s így szegény ’1/2 8óra tájban meggyónt, megáldozott, az utolsó kenetet is felvette a legnyugodtabban, s midőn Divald kiment, a két leánykát ágyához térdelve megáldotta, képzelheted, mily rettenetes volt ezen perc, a leánykák véghetetlen oda voltak.”

A haldoklót soha nem hagyták egyedül, mindig volt mellette valaki, de leginkább az történt, hogy a társasági életet egyszerűen áthelyezték a beteg szobájába, nem zárták ki a kommunikációból, hanem részese maradhatott a családi életnek. Maga a halál és az azzal járó rituálé ennek megfelelően nem volt elzárva a gyermekek elől sem. A Madách-kúriában a két rokon kislány ugyanúgy végignézte az eseményeket, s talán segítette is az áldoztató és az utolsó kenetet feladó papot, mint ahogy a festményen látható gyermekek is részesei voltak édesanyjuk haldoklásának. Évszázadokon keresztül és még a 19. században is az volt természetes, hogy a gyermekek ugyanúgy szembesültek a halállal, mint a felnőttek, s igen korán megtanulták elfogadni és a közös rítusokon keresztül feldolgozni azt.

Kapcsolódó oldalak:

Pszichológiai kérdések

Spiritualitás