„Hozzuk közelebb a halált!” mozgalom


(A New York Times, The Movement to Bring Death Closer cikk alapján, szerző: Baracsi Gabriella 2020.08.11.) 

A temetés eseménye elválaszthatatlanul követi a halált. Sokféle formát ölthet, lehet koporsós, alternatív, urnás. Egy új mozgalom tagjai, az otthoni temetést segítők (home-funeral guides), úgy gondolják, hogy az otthoni búcsú és közös időtöltés elhunyt szeretteink mellett, előnyös lehet a gyászolók számára. A New York Times, The Movement to Bring Death Closer című cikkében olvashatunk személyes történetekről, a halálról és az otthoni temetésről, illetve az USA temetési szokásainak történetéről, annak folytonos alakulásáról. Ebben az összefoglalóban szeretném bemutatni az otthoni temetés működését.  

A cikk egyik főszereplője Heidi Boucher, aki a gyászoló családok otthoni temetését vezényli. Minőségi búcsúnak ad teret, függetlenül vallási hovatartozásuktól illetve, attól, hogy a halál betegségben töltött hosszú évek után vagy hirtelen következett be. Boucher, a gyászolók halállal való találkozását úgy jellemzi, mint a medence hideg vízébe való gyaloglást. Úgy gondolja, hogy sokan inkább beleugranak a vízbe, a lassú léptek helyett, hogy hamarabb túlessenek a kellemetlen érzésen, de ezt később mégis megbánják. Elmondása szerint, sok hagyományosan temetkezett gyászoló felkereste már azzal, hogy bárcsak több ideje lehetett volna a búcsúra. 

A cikk az otthoni temetés folyamatát részletesen, egy család példáján keresztül mutatja be, melynek egyik tagja Suzanne L’Heureux. Boucher-t L’Heureux kereste fel, mivel már korábban hallott az otthoni temetésről és családjával ezen az alternatív módon szeretett volna elbúcsúzni édesanyjától. L’Heureux ötlete onnan származott, hogy első gyermekének otthon adott életet, így azt érezte, hogy az otthon temetés az otthon szüléshez hasonló tapasztalatot jelenthet majd, hiszen mindkettő az élet ezen eseményeinek alapvető élményét adja vissza.  A folyamatban a család közösen, Boucher segítségével készítette fel az elhunyt testét és a helyszínt a búcsúhoz: illóolajos törölgetéssel, szárazjeges hűtéssel, valamint gyertyalánggal és virágokkal díszítésként. Együtt választották ki az édesanya végső ruháját és együtt öltöztették fel. Boucher tapasztalatai alapján általában három napig tartó búcsút kérnek a családok, így ő mindig az együtt töltött idő mennyiségének megfelelően segít felkészíteni a testet. A cikkben többször említik a test felkészítésének nyers folyamatait és részleteit, ami idegennek, kellemetlennek érződhet, én viszont úgy gondolom, hogy pont ezekre az eseményekre utal Boucher a hideg vízbe lépés metaforájával. A gyaloglás minőségibb és meghittebb, mint egy fejesugrás. 

Suzanne L’Heureux, center, and her children, Miles and Lila Miller, with a photograph of her mother, Susan.
A L’Heureux család tagjai az otthon elhunyt és eltemetett édesanya fényképével. (A kép forrása: NYTimes)

A cikk ugyan USA-beli tendenciáról ír, miszerint ott a halálra vészhelyzetként tekintenek az emberek, viszont ez véleményem szerint Magyarországon is hasonlóképp működik. Az első a nővérek, doktorok, rendőrök értesítése a halál bekövetkeztekor. Ezt követően pedig különféle szolgáltatók veszik át az elhunyttal való további teendőket. Mihamarabb eltávolítják a halál helyszínéről a testet, gödröt ásnak neki, földbe eresztik és eltemetik azt. A cikkben továbbá megemlítik azt, hogy míg a szülést vezető egészségügyi dolgozókat, az esküvőnk szervezőit hajlamosak vagyunk gondosan megválasztani, több kört lefutni, hogy a lehető legprofibb kezekben legyünk, addig a halálunkkal kapcsolatos intéznivalókra már kevesebb figyelmet fordítunk. Amikor bekövetkezik a halál, akkor általában azt az opciót választjuk, amely a legkönnyebben elérhető. A cikk példának hoz egy 2016-os National Funeral Directors Association által elvégzett, amerikai közvéleménykutatást, melyben az emberek 81%-a azt vallotta, hogy csupán egyetlen temetkezési vállalatot kerestek fel a döntésük meghozatala előtt. A nyugati kultúrákban az az általános elvárás a temetkezéssel kapcsolatban, hogy amellett, hogy a kényelmes és a mások által megszervezett lehetőségeket választjuk, csak a lehető legkevesebbet lássuk és tudjuk meg magáról a folyamatról. Miért is érdekes ez a tendencia? A 20. században mindez másképp játszódott le, közelebb voltunk a halálhoz, mint ma. Akkoriban a család együtt virrasztott, törölgette át, fésülte meg, öltöztette fel az elhunytat. A gyerekek szabadon jártak-keltek a virrasztó család körében, így számukra sem volt megfoghatatlan, ismeretlen a halál. A halál eseménye az 1930-as évektől kezdve intézményesült, mikor a halál helyszíne egyre gyakrabban volt a kórház, mint az otthon.  A temetkezési ipar pedig törvényben határozta meg, hogy kik és hogyan temethetnek. Az egészségügy, a doktorok és a temetkezési vállalatok váltak a temetések főszereplőivé a családok helyett. Ezt próbálják a visszájára fordítani a Boucher-hez hasonló halálsegítők. A céljuk nem az, hogy több napig tartó virrasztásra vegyék rá a családokat, inkább arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy nem csak hagyományos temetkezési módok léteznek, és megadják a lehetőséget egy emlékezetes búcsúhoz. Ugyan mára ez a mozgalom egyre elterjedtebb, jelenleg még sincs olyan egységes szervezet, mint például a szülésznőké, amely hivatalos képzéseket nyújt, így nem lehet tudni, hogy pontosan hányan tevékenykednek segítőként. A cikk szerint még bizonytalan lábakon áll ez a temetkezési forma, viszont a szövegben említett statisztikai adatok alapján, a National Home Funeral Alliance, az USA Nemzeti Otthontemetkezési Szövetségének tagsági száma az elmúlt öt évben 500-ról 2000 főre növekedett és az otthoni temetés iránti érdeklődés is egyre intenzívebbnek ígérkezik. Az otthoni temetés értékei hasonlítanak a halált közelebb hozó törekvések értékeihez. Azok, akik otthoni halál-gondozás mellett döntenek, általában a hamvasztást és zöld temetkezést választják. A hamvasztás több szempontból egyre népszerűbb, a cikk alapján jóval olcsóbb és a kibocsájtott gázok ellenére környezetbarátabb is. A szöveg statisztikái szerint a zöld temetkezési helyek száma két évtized alatt 1-ről 220-ra nőtt az USA-ban. Kijelenthető a két folyamat közti párhuzam, ami véleményem szerint szimbolizálja az emberi létezés és természet kapcsolatának fontosságát. 

Az otthoni temetkezés értékei nagyon hasonlóak a halálmozgalmakéhoz, amit hadd közvetítsek Sallie Tisdale zen buddhista és palliatív ápoló legfontosabb gondolataival az “Advice for Future Corpses (and Those Who Love Them): A Practical Perspective on Death and Dying.” című könyvéből. Tisdale kifejti, hogy kevés olyan intim pillanat létezik, mint szerettünk halálának ideje, végső perce, mely semmivel sem kisebb jelentőségű, mint a születés pillanata. Elmondása szerint az ember legyen jelen a halál eljövetelekor, ne fedje le azonnal a holttestet, álljon ellen a szobából való távozásnak. Lassítson. Figyeljen. Nézzen.   Ha elterjed ez a felfogás, akkor talán az otthoni eltávozás hagyománya is újra egyre közelebb kerül az emberekhez, csakúgy mint az otthonszülés eseménye.

Források:

https://www.nytimes.com/2019/12/19/magazine/home-funeral.html (Írta: Maggie Jones Publikáció dátuma: 2019. 12. 19.)